Scheitz László

Scheitz László
Született	1897. április 8. Kolozsvár
Elhunyt	1963. április 24. (66 évesen) Katanga tartomány
Állampolgársága	magyar
Foglalkozása	köztisztviselő orvos
Iskolái	Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem (–1919, orvostudomány)
Sablon • Wikidata • Segítség

Scheitz László (Kolozsvár, 1897. április 8. – Belga Kongó, Katanga tartomány, 1963. április 24.) kalandos életű orvos, természetbúvár, néprajzkutató, a Katangai Állam egészségügyi államtitkára (1962).

Élete

Édesapja Scheitz Vilmos Kolozsvár tisztifőorvosaként a város megbecsült polgára volt. László 1919-ben szerezte meg orvosi diplomáját a Ferenc József Tudományegyetemen. 1920–25 között a budapesti I. Sebészeti Klinikán, majd 1925-től 1934-ig a Szent Rókus Kórház sebészetén dolgozott. Professzora az elismert sebész, Hültl Hümér volt. Számos publikációja jelent meg széles körből merítve azok témáit: érzéstelenítő szerek, golyva, daganatos megbetegedések, a hasnyálmirigy, emberi száj- és körömfájás, az újszülöttek orsóideg bénulása, egyéb gyermekbetegségek. Vincze András vegyésszel pedig kísérleteket végzett egy olyan jódalapú vegyi anyag kidolgozásán, mely a röntgenfelvételeken az ereket jobban láthatóvá tette volna. Az 1930-as évek közepére azonban viszonya megromlott Hültllel - a professzor megakadályozta szakmai előrelépését, ellenezte az új sebészeti módszerek kipróbálását - ezért Scheitz elhagyta az országot, és 1935-ben feleségével Belgiumba utazott, ahol az Institute of Tropical Medicine-ben (Gyarmatorvosi Intézet) négyhónapos tanfolyamon trópusi orvosi szakterületre is képesítést szerzett.

A gyarmati orvoshiány kapóssá tette az egyébként is nagy gyakorlattal rendelkező orvost, és hamarosan állást vállalhatott a Kilo-Moto aranybánya-társaságnál Belga Kongó egyik városában, Mongbwaluban. A város 350 ágyas, jól felszerelt kórházának vezetése volt Scheitz feladata, amihez 8 ezer munkás és a zömében külföldiekből álló vállalatirányítói-mérnöki kar tartozott. A munkások között - a korszaknak és a régiónak megfelelően - nagyon rossz higiénés körülményeket, bizonyos betegségekre, mint például a tüdőgyulladás - hajlamot, ugyanakkor más betegségek esetében ellenállóképességet tapasztalt. Elképesztően magas fokú volt a halandóság a munkások körében: egyes csoportokban az átlagosan 40, gyermekeknél 60 százalékos volt a halálozási ráta. Scheitznek néhány hónap alatt sikerült a halandóságot a felére csökkentenie olyan egyszerű módszerekkel, mint a személyi higiéné következetes betartatása, vagy a víz fogyasztás, felhasználás előtti felforralása.

Scheitz leveleiben rendszeresen tájékoztatta szüleit a körülményekről, tevékenységéről. Ezek alapján részletes képet alkothat az utókor a gyarmati kisvárosok felépítéséről, működéséről, társadalmáról. Írásait kultúr- és művelődéstörténeti kincsnek tartják. Szabadidejükben első feleségével, Schulmann (Sulyomi) Klárával rovarokat gyűjtöttek, és nagy szakértelemmel dolgozták fel azokat, majd megküldték a belgiumi Kongó Múzeumnak (ma: musée royal de l'Afrique centrale). Tárgyakból értékes néprajzi gyűjteményt állítottak össze, melyet később hazahoztak Magyarországra.

1939-ben mindössze fél éves látogatásra érkezett haza, azonban a második világháború kitörése megakadályozta, hogy visszatérjen, ezért állást vállalt Budapesten. 1944-ig dolgozott a Szent János Kórházban, kezdetben annak gyermeksebészetén, 1943-tól pedig az urológiai osztályon. 1946–47-ben a Bajcsy Kórház főorvosaként dolgozott. Időközben újra nősült, második felesége Behyna Eszter (1914?–1978) lett. Az Actio Catholica gyerekcsoportját kísérve 1947 nyarán jutott vissza Belgiumba, ahol azonban már nehezen jutott munkához, így a várakozás időszakában továbbfolytatta kísérleteit a jódalapú röntgen-kontrasztanyaggal - amivel azonban a várt sikert nem érte el. 1948 októberében tudott csak elindulni Kongóba, ahol Dungu városában mint állami orvos egy harmincágyas, igen elhanyagolt kórház vezetését bízták rá, de ő volt a felügyelő orvosa a megye többi "kórházának" is, melyek között volt olyan, ahol a teljes személyzet egy ápoló volt, és az összes gyógyszer a keserűvíz.

1952 után áthelyezték Katanga tartományba, Kayeye nevű település katolikus missziójába. A tartomány jó klímájával, és az ország többi részéhez képest fejlettebb infrastruktúrájával emelkedett ki a tartományok közül. Ugyanakkor például villany még itt sem volt, és a vízért is mindennapos küzdelmet kellett folytatnia. 1955-ben az Union Mimiére szénbányavállalat alkalmazta mint kórházigazgató orvos-sebészt. A Luenában lévő kórház jól felszerelt, és ennek megfelelően állandóan zsúfolt volt. 1959-ben ment nyugdíjba, és telepedett le Lubumbashiban (akkori nevén: Élisabethville), ahol magánrendelőt nyitott. A politikai helyzet azonban egyre zavarosabbá vált, az ország függetlenségi mozgalmai már a Belgiumtól független Zaire (ma: Kongói Demokratikus Köztársaság) létrehozásáért fáradoztak. A helyzet bonyolult volt: miután az ország függetlenné vált, Katanga tartomány kiszakadt az anyaországból, polgárháborús helyzet alakult ki, de a rendet még a belga erők próbálták fenntartani. 1960-ban kikiáltották a független Katangai Államot, melynek kormánya Scheitznek tanácsadói címet adott, a feladata megegyezett az államtitkárokéval a közegészségügyi miniszter mellett. A helyi egészségügyi ellátás megszervezése mellett feladata volt az új hatalmi elit tagjainak ellátása is.

Mindössze öt hónapig töltötte be posztját a kormányban, ezt követően visszament kórházi főorvosnak, mert túl bizonytalannak ítélte meg a politikai helyzetet ahhoz, hogy érdemi munkát végezhessen, és bármilyen kézzelfogható eredményt érjen el. 1962 végén az ENSZ csapatai megkezdték a város ostromát, Scheitz ebben az időben az Egészségügyi Világszervezet alkalmazásában állt. Ugyanebben az évben tudta meg, hogy rákbetegségben szenved, ami a következő évben vitte el. Felesége, Behyna Eszter Afrikában maradt, 1978-ban hunyt el Dél-Afrikában, ahol a Kimberley-i kórház vezető főorvosaként dolgozott.